2Móz 32,7–14

Izráel népe Isten népe, mert Isten szövetséget kötött velük. Most olyat tettek, amire joggal haragszik az Úr: mást imádnak Őhelyette. Hiába mondják, hogy „ez az, aki kihozott Egyiptomból”, „holnap az Úr ünnepe lesz” (vagyis azonosítják a bálványt az Úrral), Ő nem bálvány, nem lehet elkészíteni, láthatóvá tenni – Ő csak úgy lesz láthatóvá, ahogy Ő akar: az ÓSZ-ben többször megjelenik, mint „az Úr angyala”, az ÚSZ-ben testté, emberré lesz Jézus Krisztusban.

A pogányok csak Isten alkotásaiból következtethettek Istenre, mint Teremtőre, a világ fenntartójára és kormányzójára, és még nekik sincs mentségük arra, hogy nem Őt imádják (Róm 1,20). De Izráel többet tudhatott Istenről, mint a pogányok: Isten Ábrahámon keresztül elhívta őket, megígérte neki, hogy nagy néppé lesz. Az egyiptomi szabadulással megbizonyosodhattak róla, hogy amit ígér, azt megteszi akkor is, ha arra látható (emberi) lehetőség nincs. Megtudhatták, hogy Ő szabadító Isten. Hallották a szavát (és kérték, hogy ne szóljon hozzájuk, 2Móz 20,19). A hegyen, ahol Mózes volt, látszott a tűz. Mégis azt gondolták: ha nincs ott Mózes, nincs ott Isten. Áldás, ha van egy Istenhez szilárdan ragaszkodó vezető, ez megőrizhet nagyobb, „össznépi” bukásoktól, de nem elég: nem az emberre, hanem magára Istenre kell bíznunk magunkat, neki kell engedelmeskednünk.

Isten kimondja az ítéletet: „hadd töröljem el” őket. Ha elfordulok Istentől, annak ez a büntetése: a halál. És valahogy minden bűn azzal kezdődik, hogy nem figyelek Istenre, erősebbnek, szavahihetőbbnek, okosabbnak tartok mást (akár magamat), mint Őt. – „De téged nagy néppé teszlek” (Mózest). Mózes is bűnös volt, de megtért, egészen az Úré volt a szíve. A bűnéért ő is halált érdemelt, de már kegyelem alatt volt. Ez itt mégis egy próba: mit teszek azzal a kegyelemmel, amit Isten adott nekem? Megelégszem vele, hogy nekem már megvan, vagy akarom, hogy másoké is legyen? Mózes tudatában van, hogy minden ember bűnös, ő is, nem is mondja magát igaznak, csak azért könyörög, hogy Isten adja a kegyelmét a többieknek is ( Dán 9,18).

Isten ígéretére hivatkozik, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek (Jákóbnak) tett. Ezt Isten akkor is be tudta volna teljesíteni, ha Mózesen kívül mindenkit elpusztít – mégsem ezt tette, mert könyörülni akart. Volt Istennek olyan ígérete is, ami nem teljesedett volna be akkor, ha csak Mózes marad életben, pl. 1Móz 49,15, „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot…” – Messiás-ígéret, ennek is be kellett teljesednie. – Tehát Mózes imádsága nem tökéletes, Isten mégis meghallgatja. Őt már elkezdte megújítani: benne volt a mások (az egész nép, ami neki teher volt) megmenteni akarása, a közbenjáró lelkület (később mondja: „törölj ki engem könyvedből”). Ennek és az így elmondott imádságnak van értéke. Istennek megvolt a terve: Izráel népéből támaszt Megváltót magának Izráelnek és a pogány népeknek is. Ezért, Krisztusra, a Megváltóra nézve adott kegyelmet akkor, és ad ma is: „hosszan tűr érettünk, mert nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérjen” (2Pt 3,9).

Mózes félti Isten jó hírét: „miért mondanák az egyiptomiak…”. Nem akarta, hogy az Ő népe „negatív bizonyság” legyen róla. De Isten többet akar, „pozitív bizonyságtételt” arról, hogy Ő valóban megmentő. Itt most megmentette a népet (de elpusztult 3000 férfi!), máskor csak „maradékot” hagyott, de az mindig volt. Ennek a maradéknak, akik mi is vagyunk, kell bizonyságot tenni róla. Láthatják, hogy nem vagyunk tökéletesek, láthatják mindenféle bűneinket, de látniuk kell azt is, hogy Isten tart meg (és össze) minket. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, Isten dolgozik bennünk. Dolgozik akkor is, ha mi mást akarunk, de éppen azt akarja kimunkálni, hogy ne akarjunk mást, hanem egészen az Övé legyünk, hogy általunk is munkálkodhasson és üzenhessen azoknak, akik még nem tartoznak hozzá. Izráel most is bizonyság arról, hogy Isten kézben tud tartani egy népet. Ez akkor lesz nyilvánvaló, amikor ők is megtérnek a visszatérő Krisztushoz. „És lesz egy nyáj, egy pásztor.”

Hiába keverik a bálványt Istennel (ma is sokféle kevert „keresztyénség” van), az a parancs, hogy „aki az Úré, ide hozzám” (2Móz 32,26) elhangzik most is: mindig, amikor döntenünk kell, kit követünk. És elhangzik akkor is, amikor Ő visszatér.

2Móz 34,6 „Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!”